nojépégé

rozsda marja IV.

jin-jang

teamesék 13.
a fenekére néztünk…

Ha nyikorog a szekér,
És ködbe’ iázik a szamár.
Lebeg a szögre akasztva az idő,
De a mami ma még haza vár.
Ragad a hajnal, süpped a beton,
És visszafele forog a föld.
Egy angyal zúg le a gangról ,mer’ az Úr 
A bánat rozsdás kardjába dől.

Nem tudom a neved,
Csak hallgatom, mit ugat a mély.
Szívesen szánkóznék lefele veled,
De engem nem vonz már a meredély.
Dugd le az ujjad, dőlj meg egy kicsit,
Míg hánysz, én tartom a fejed.
Rakétákat lő a telihold,
S te valahogy nem találod a helyed.

Ajjajjaj, 
Egy levelet felkapott a vihar.
Ajjajjaj, ajjajjaj,
Lehet a szívben is zivatar.
Tudom szeretet nélkül minden ház üres,
Minden városka lakatlan.
Minden zseni ügyetlen,
Félős nyuszi csak a kalapban.


Hallod-e, te bolond
Ahogy az ereimben lüktet a vér.
Rezeg az emberben minden atom,
És csak az téved el, aki él!
De ha csak dünnyödsz, mardosod magad,
És nyaldosod a sebeidet.
Ami ma még az ajtón bejön,
Holnap a kulcslyukon kimegy.

Ajjajjaj,
Egy levelet felkapott a vihar
Ajjajjaj, ajjajjaj,
Lehet a szívben is zivatar.
Tudom szeretet nélkül minden ház üres,
Minden városka lakatlan.
Minden zseni ügyetlen,
Félős nyuszi csak a kalapban.

Aj-jaj-jaj, aj-jaj-jaj,
Egy levelet felkapott a vihar 
Ajjajjaj, ajjajjaj,
Lehet a szívben is zivatar.
Tudom szeretet nélkül minden ház üres,
Minden városka lakatlan.
Minden zseni ügyetlen,
Céltalan üzenet a palackban.

Kiss Tibor: Ajjajjaj

nyomot hagy 3.

teamesék 11.

Magadtól kérdezd:
ajtód azért fontos-e,
hogy zárd? vagy, hogy nyisd

Fodor Ákos: Egy gyakorlat (mindennapi tesztkérdés 2.)

Légy ostoba. Ne félj. A szép szabadság
csak ostobaság. Eszméink között
rabon ugrálunk, mint az üldözött
majom, ki tépi ketrecének rácsát.

Légy ostoba. A jóság és a béke
csak ostobaság. Ami rend lehet,
majd így ülepszik le szíved felett,
mint medrében a folyó söpredéke.

Légy ostoba. Hogy megszólnak, ne reszkess,
bár nem győzhetsz, nem is lehetsz te vesztes.
Légy oly ostoba, mint majd a halál.

Nem lehet soha nem igaz szavad -
jó leszel, erős, békés és szabad
vendég mult s jövő asztalainál.

József Attila: Légy ostoba
1935. augusztus 6.

legyen vörös III.

ritmus V.

teamesék 10.
teaduett

teamesék 9.

A világ átformálható,
mondod, de mozdulni
se tudsz a mondat súlya alatt.

A világ átformálható,
mondjátok, de mozdulni
se tudtok egymás akaratától.

A világ átformálható,
mondják nektek,
és mozdulni fogtok
egy közös akarattól.

A világ átformálható,
mondja a közös akarat,
és mozdulni  se tud
a ti gyengeségetektől.

A világ átformálható,
mondja a világ,
és szeretne nem mozdulni.

Vörös István: Saját Tao 29.

a színház tükröt tart a társadalom elé.
és most föl fog nőni egy generáció tükör nélkül.

Csiszár Imre 

arany

teamesék 8.

a lélek a szerelem a háború az új,
a távoli a titkos a végtelen a bor
a vers az ismeretlen a végzetes a vágy
a káprázat az álom a villám a világ

Semmi nincs, csak káprázat: a valóság a káprázatban semmisíti meg a semmit. Semmi nincs, csak a káprázat: a káprázat különböző realitástartalmú rétegei – a magjában realitással csordultig telve!

A realitásafosztott káprázat azonnal szétfoszlik – a felszabaduló semmit azonnal fölszívja egy másik káprázatsáv.

A legkisebb realitásfokú káprázatréteg az érzéki valóság; ám a szabadon esett ember ezen a legalsó realitásfokon érzi magát a leginkább otthon.

Megtérni: megindulni. A mennél magasabb, mennél fényesebb, mennél tágasabb valóságot rejtő káprázatszintekbe hatolni felfelé-előre, állandó harcban a minimális realitás gravitációjával.

Az ember számára ma adott legvalóságosabb kollektív káprázat: a nyelv. Aki az abszolute reális káprázatmagról beszél, „a nyelv határairól beszél, és ezeknek a határoknak folytonos transzcendálása írja körül” a káprázat abszolút realitású tűzmagvát. A nyelv az a közeg, amelyben a legsötétebb erők a legfényesebbel a legszorosabban összetapadnak; az a közeg, amelyben a valósító akaratnak minden egyes mondolatban újra és újra úrrá kell lennie a teljes valótlanítás kísértésén. Az élő, fölső határait folytonosan átlépő nyelv egyetlen megújuló hasonlat, amellyel az azonosság magához hasonít minden magára-maradva elpusztuló különbséget.

Az utolsó évezredek történelmének avantgarde-ja a spekulatív-extatikus költészet és gondolkodás, mert az ilyen – írott vagy mondott – költészet és gondolkodás: hasonlathatványozás. Mindig új jelképzés: a káprázat hierarchikus realitását tisztán megpillantók olyan azonosulási kísérletei, amelyek­nek sikere egyenesen arányos az előttük és mellettük született jelképek mennél szélesebb körének mennél tökéletesebb beolvasztásával, reformálásával, áthasonításával.

A valóság: azonosság. A káprázat: hasonlóság. A tökéletes hasonlítás: az azonosulás.² A tökéletes, világ-egyetemes káprázat: az abszolút valóság.

*

Minden látszat. A látszatban a láthatatlan látszik. Mindenki látja. De csak aki átlátja, az látja meg.

Átlátni a látszat egész mélystruktúráját és keresztüllátni a mélystruktúrán – csak ebben az egymást keresztező kettős látásban lesz látható a láthatatlan, villan fel a valóság villáma, pillantható meg a pillanat. A látszat láthatatlanként való megpillantása, tökéletes transzparenciája: ez a látomás-megvilágosodás a pillanat villáma alatt.

A pillanat a látomás térideje. Az a krónikus, mérhető idő, amely a pillanatot rejti, a pillanat képmására és hasonlatosságára teremtett idő: névadó idő – az összes többi perc, óra, év csak néma próbaidő. Nevet az kap, ami a pillanat villámfényébe kerül. A név a látomás emlékoszlopa.

A látomás világképzés. A látomásban megigazuló látszat a világ-kép archimédeszi pontja. Kultúrák, népek, egyének, közösségek egymástól különböző nézőpontjaiból különböző teljes világképek támad­nak - de mert azonosságlátomásokból támadnak, mind egymáshoz hasonlóak. Ahol ez a hasonlóság megszakad, ott nem is rajzolódik ki világkép, az nem világnézet, az csak egy - nézet.

A látomás világképzés. Minden látomásban új szögben látszik a láthatatlan. Ez a látszás, ez a perspektíva röntgensugárzásával újra-képzi a világ testszöveteit. A világképképzés világképzés, a világnézetalkotás világalkotás. De a nézetalkotás a világ dolgairól még csak kisebb vagy nagyobb seb a világ testén.

Megvilágosodás: világképzés: a világ újjáteremtése: új világteremtés. A teremtés átvilágítása nem az automata tudat térdreflexe, hanem a láthatótól éppen a láthatatlan felé forduló néző áldozati akciója. A teremtés átvilágítása - a transzparencia teremtése az eleve transzparens, de az idő járásától folyton homályosuló, tárgyiasuló teremtettségben. A transzparencia: megvilágított tér. Minden művész és minden kutató, minden szent és minden gondolkodó, akit látomás vezet, akinek szeme „szent révületben földről az égre, s égből földre villan”³ ezt a megvilágított teret vési ki tárgyából és anyagából.

A világképzés egyedül az ember képessége: a képzelet teszi az embert emberré. Az ember pedig depravált istennév: Azé, Aki a látomásban a világot újra és újra teremti.

 Látomás nélkül még nem világ a világ: a látomás világítja át a világot.
Minden játék. A látszatban a láthatatlan játszik.
Mindenki játszana. De a láthatatlan a látóval játszik.

*

A lélek a létező: a szellem és, a test már a lét határai. A szellem a belső határ: kiterjedése nincs, egyetlen pontnyi forrás, belőle hull a lét. A test a külső határ: védőgát, mit a lélek önnön magából épít, míg az egészbe tart.

A lélek a létező: a forrás energiája, formál és deformál, hogy egész legyen. Az egész az egy képe, minden kiegészülhet, a lélek útja minden, ráér, ideje nincs.

Az ember a létező: Isten és a világ az ember határai. Isten a belső ember, akiből kihullik: ő az első határ, ahol az ember egy. A világ a külső ember, ahová kihullik: a végső határ, amin túl semmi sincs.

Az ember a létezés – a létezés lassú égés: világossággal világot oxidál. A világoxidálás: a világ megismerése – zuhanás-önismeret, lét-fellobogás.

Az esendő ember lélek, az esett ember csak test, az elmélkedő – szellem is: a lélek lelke: szó. A látó szava a szellem, a létezés leglelke, a belső határtalanság: a költői istenkép.

A költészet: a zengő képpé sűrített-olvadt szó. Az istenkép: a gondolatba gyűjtött sugallat-látomás. A költői istenkép: a nyelv transzcendálása, az egyetlen látható, megújuló világkép.

Semmi nem igaz, ami nem költészet. Az igazság csak a saját képére teremtett szépségben testesül meg.

Ez az én látomásom: a látomás mint teremtés, a beszéd mint a lét lelke és a valóság meg a semmi két fájával a közepén a világ mint a káprázat kertje.

Tábor Ádám: A káprázat kertje

teamesék 7.