teamesék 8.
a lélek a szerelem a háború az új,
a távoli a titkos a végtelen a bor
a vers az ismeretlen a végzetes a vágy
a káprázat az álom a villám a világ
Semmi nincs, csak káprázat: a valóság a káprázatban semmisíti meg a semmit. Semmi nincs, csak a káprázat: a káprázat különböző realitástartalmú rétegei – a magjában realitással csordultig telve!
A realitásafosztott káprázat azonnal szétfoszlik – a felszabaduló semmit azonnal fölszívja egy másik káprázatsáv.
A legkisebb realitásfokú káprázatréteg az érzéki valóság; ám a szabadon esett ember ezen a legalsó realitásfokon érzi magát a leginkább otthon.
Megtérni: megindulni. A mennél magasabb, mennél fényesebb, mennél tágasabb valóságot rejtő káprázatszintekbe hatolni felfelé-előre, állandó harcban a minimális realitás gravitációjával.
Az ember számára ma adott legvalóságosabb kollektív káprázat: a nyelv. Aki az abszolute reális káprázatmagról beszél, „a nyelv határairól beszél, és ezeknek a határoknak folytonos transzcendálása írja körül” a káprázat abszolút realitású tűzmagvát. A nyelv az a közeg, amelyben a legsötétebb erők a legfényesebbel a legszorosabban összetapadnak; az a közeg, amelyben a valósító akaratnak minden egyes mondolatban újra és újra úrrá kell lennie a teljes valótlanítás kísértésén. Az élő, fölső határait folytonosan átlépő nyelv egyetlen megújuló hasonlat, amellyel az azonosság magához hasonít minden magára-maradva elpusztuló különbséget.
Az utolsó évezredek történelmének avantgarde-ja a spekulatív-extatikus költészet és gondolkodás, mert az ilyen – írott vagy mondott – költészet és gondolkodás: hasonlathatványozás. Mindig új jelképzés: a káprázat hierarchikus realitását tisztán megpillantók olyan azonosulási kísérletei, amelyeknek sikere egyenesen arányos az előttük és mellettük született jelképek mennél szélesebb körének mennél tökéletesebb beolvasztásával, reformálásával, áthasonításával.
A valóság: azonosság. A káprázat: hasonlóság. A tökéletes hasonlítás: az azonosulás.2 A tökéletes, világ-egyetemes káprázat: az abszolút valóság.
*
Minden látszat. A látszatban a láthatatlan látszik. Mindenki látja. De csak aki átlátja, az látja meg.
Átlátni a látszat egész mélystruktúráját és keresztüllátni a mélystruktúrán – csak ebben az egymást keresztező kettős látásban lesz látható a láthatatlan, villan fel a valóság villáma, pillantható meg a pillanat. A látszat láthatatlanként való megpillantása, tökéletes transzparenciája: ez a látomás-megvilágosodás a pillanat villáma alatt.
A pillanat a látomás térideje. Az a krónikus, mérhető idő, amely a pillanatot rejti, a pillanat képmására és hasonlatosságára teremtett idő: névadó idő – az összes többi perc, óra, év csak néma próbaidő. Nevet az kap, ami a pillanat villámfényébe kerül. A név a látomás emlékoszlopa.
A látomás világképzés. A látomásban megigazuló látszat a világ-kép archimédeszi pontja. Kultúrák, népek, egyének, közösségek egymástól különböző nézőpontjaiból különböző teljes világképek támadnak - de mert azonosságlátomásokból támadnak, mind egymáshoz hasonlóak. Ahol ez a hasonlóság megszakad, ott nem is rajzolódik ki világkép, az nem világnézet, az csak egy - nézet.
A látomás világképzés. Minden látomásban új szögben látszik a láthatatlan. Ez a látszás, ez a perspektíva röntgensugárzásával újra-képzi a világ testszöveteit. A világképképzés világképzés, a világnézetalkotás világalkotás. De a nézetalkotás a világ dolgairól még csak kisebb vagy nagyobb seb a világ testén.
Megvilágosodás: világképzés: a világ újjáteremtése: új világteremtés. A teremtés átvilágítása nem az automata tudat térdreflexe, hanem a láthatótól éppen a láthatatlan felé forduló néző áldozati akciója. A teremtés átvilágítása - a transzparencia teremtése az eleve transzparens, de az idő járásától folyton homályosuló, tárgyiasuló teremtettségben. A transzparencia: megvilágított tér. Minden művész és minden kutató, minden szent és minden gondolkodó, akit látomás vezet, akinek szeme „szent révületben földről az égre, s égből földre villan”3 ezt a megvilágított teret vési ki tárgyából és anyagából.
A világképzés egyedül az ember képessége: a képzelet teszi az embert emberré. Az ember pedig depravált istennév: Azé, Aki a látomásban a világot újra és újra teremti.
Látomás nélkül még nem világ a világ: a látomás világítja át a világot.
Minden játék. A látszatban a láthatatlan játszik.
Mindenki játszana. De a láthatatlan a látóval játszik.
*
A lélek a létező: a szellem és, a test már a lét határai. A szellem a belső határ: kiterjedése nincs, egyetlen pontnyi forrás, belőle hull a lét. A test a külső határ: védőgát, mit a lélek önnön magából épít, míg az egészbe tart.
A lélek a létező: a forrás energiája, formál és deformál, hogy egész legyen. Az egész az egy képe, minden kiegészülhet, a lélek útja minden, ráér, ideje nincs.
Az ember a létező: Isten és a világ az ember határai. Isten a belső ember, akiből kihullik: ő az első határ, ahol az ember egy. A világ a külső ember, ahová kihullik: a végső határ, amin túl semmi sincs.
Az ember a létezés – a létezés lassú égés: világossággal világot oxidál. A világoxidálás: a világ megismerése – zuhanás-önismeret, lét-fellobogás.
Az esendő ember lélek, az esett ember csak test, az elmélkedő – szellem is: a lélek lelke: szó. A látó szava a szellem, a létezés leglelke, a belső határtalanság: a költői istenkép.
A költészet: a zengő képpé sűrített-olvadt szó. Az istenkép: a gondolatba gyűjtött sugallat-látomás. A költői istenkép: a nyelv transzcendálása, az egyetlen látható, megújuló világkép.
Semmi nem igaz, ami nem költészet. Az igazság csak a saját képére teremtett szépségben testesül meg.
Ez az én látomásom: a látomás mint teremtés, a beszéd mint a lét lelke és a valóság meg a semmi két fájával a közepén a világ mint a káprázat kertje.
Tábor Ádám: A káprázat kertje
